Egy 16 éves, középiskolás fiú levele

Egy levelet, egy bizonyságtételt olvasok fel. Sem az írójának, sem a címzettnek a nevét nem fedem fel, csupán annyit említek, hogy egy hívő családból való 16 éves középiskolás fiú írta a hívő bátyjának.

Azért tartam hasznosnak felolvasni, mert a tizenévesek közt sokan hasonló helyzetben, gyötrelmekben vannak. Még akkor is, ha hívő környezetben nőnek fel. Nekik is ugyanaz a megoldás, mint ennek a fiúnak: Jézus Krisztus.

Kedves Bátyám!

Most már van írnivalóm a számodra! Isten a kegyelmébe fogadott engem! Nem mintha ez most történt volna, de én most hittem el, és most adtam át Neki egészen, feltétel nélkül az életemet. Most leírom azt, amit még soha el nem mondtam senkinek, csak egyedül tépelődtem. Sok álmatlan órát töltöttem el békétlenségben miatta.

Kicsi gyerekkorom óta foglalkoztatott a gondolat: Miért vannak emberek? Miért élnek? De semmi választ nem kaptam rá, hiszen nem is kérdeztem senkitől. Aztán később egyre tudatosabbá vált bennem a gondolat, egyre inkább úgy láttam, hogy semmi értelme, hogy éljek.

Talán még emlékszel te is rá, ha el nem kerülte a figyelmedet annak idején, amikor a faluban egy XY nevű ember felakasztotta magát. Ekkor én is elhatároztam, hogy meg fogok halni. Talán úgy képzeltem, hogy lefekszek, és fel se ébredek, ha úgy akarom. De utána rájöttem, hogy csak úgy, a semmitől nem hal meg az ember.

Aztán elhatároztam, mikor már nagyobbacska voltam, hogy valamiképpen végzek magammal. De egyrészt féltem a haláltól. Próbáltam, hogy sokáig nem veszek levegőt, és bizony rossz volt. Másrészt pedig valami olyasféle élt bennem még egészen régről, hogy nem hal meg az ember, csak úgy marad, ahogyan a halál találta, és továbbra is érez. Hiszen hogy is halhat meg, ami él? Meg hallottam, amikor az a bizonyos XY felakasztotta magát, hogy az ilyen ember a pokolba jut. Ettől meg féltem.

Aztán csak továbbra is élt bennem a gondolat: Meg kell halnom! De hogyan? Nyolcadikos koromban valami nagy csalódás ért, pontosan nem tudom mi. Talán Z-vel kapcsolatosan. Tudtam, hogy a higanyoxid erős méreg, kevés is elég. Volt is a szertárban, egy üvegben. Pontosan nem tudom, nem emlékszem rá, valóban az volt-e. Sárga színű por volt, és azt mondtad róla, mert kérdeztem, hogy az bizony nagyon mérgező. Szóval azt akartam megenni. De féltem, hogy kihányom, és akkor csak beteg leszek, nem halok meg, és még hozzá meg is büntetnek, meg le is néznek az emberek, meg hogy a tanárnőnek is baja lesz, aki megengedte, hogy a szertárba akármikor bemenjek. Volt kulcsom hozzá. Szóval féltem.

Később pedig volt egy háborúból itt maradt nagy rozsdás szurony. Elhatároztam, hogy azt szúrom magamba. De nem éreztem rá erőt, hogy addig bírjam szúrni, míg halálos sebet ejthet rajtam. Utána olvastam a rómaiakról, hogy kardba dőltek. Én is meg akartam próbálni, de kard nélkül se volt erőm darab faként a földre esni.

De a gondolat csak kergetett tovább. Ha az erdőbe elmentem, hogy ne lássam az embereket, és békét, nyugalmat kerestem, akkor minden sziklacsúcsban csak azt láttam, hogy innen milyen jó lenne leugrani…

Elkerültem ide, a középiskolába, a kollégiumba. Minden csalódás, keserűség közelebb vitt szörnyű tettem elkövetéséhez. De sok minden bántott, sok minden amellett szólt, hogy nem szabad. Féltem attól is, hogy halálom után azt mondják a társaim, tanáraim, hogy lám a vallás vitte el eddig, nem tudott dönteni se a mellett, se mellettünk, és ezért dobta el az életét.

Ekkor veszélyes helyeket kerestem, ahol könnyen meghalhat az ember. Hatalmas örvényben úsztam a Szamoson és a Tiszán, és nem fulladtam bele, még csak meg sem forgatott. Sokat fociztam, és kimelegedve, kimerülve nekivágtam átúszni a Tiszát. Még csak el sem fáradtam.

Arra is gondoltam, hogy jól berúgok, és a vonat elé fekszem, hadd higgyék, hogy elgázolt, mert részeg voltam. Most vasárnapra ki akartam menni a reptérre. Van ott egy fiú, aki felvitt volna; hátha lezuhantunk volna! Szóval sok minden megfordult a fejemben.

Olvastam egy Jókai könyvet, „Mire megvénülünk” címűt, aminek a főszereplőjét szintén egész életében kísértette az öngyilkosság réme. Ez is felkorbácsolta az érzelmeimet. Legutóbb is elmentem tanulni a vasút mellé, egy puszta helyre, de el kellett onnan jönnöm a vonatok miatt.

Mikor legutóbb otthon voltam, már elhatároztam, hogy valahogy kerülő úton tudtodra adom a problémámat, de nyomban utána keményen elhatároztam, hogy ez titok marad. Nem is volt alkalmunk beszélgetni. […]

Ma és tegnap érettségi szünet miatt nem voltunk iskolában. Már csak azért, hogy ne vádoljon a lelkiismeretem, elmentem T. bácsiékhoz. Felajánlotta, hogy elbeszélget velem, ha vannak problémáim. Elfogadtam. Aztán elmondtam egyet-mást... Éreztem, hogy ez kevés, valami mást vár tőlem. Kérdezte is: Nincs más problémám? Kértem, ahogy te tanácsoltad: Kérdezzen bele az életembe. Azt felelte, hogy ő ilyenkor azt szokta mondani, hogy azt mondja el az illető, amit nem akar elmondani. A mondat közepe táján már átfutott rajtam a gondolat: „Akármit megmondok, de ezt nem!” Elgondolkoztam sokáig: „Megint hazudjak? Miért nem mondok már végre igazat?” Nagy nehezen mégis elhatároztam, hogy mégiscsak elmondom a régi problémámat, ha megért, ha nem. Hiszen ezt kérte, hogy mondjam azt, amit sehogy se akarok elmondani.

Elmondtam, mi bánt már régóta. Meglepett, hogy őt nem is lepte meg a dolog, hanem tovább kérdezett: Miért nem akarok élni? Elmondtam, hogy gyűlölöm az embereket. Gyűlölöm magamat. Nem tudok szeretni senkit igazán, és úgy látom, hogy az emberek nagy része csak álszenteskedő. Ez alól talán csak az anyám kivétel. Én is úgy szeretnék igazán szeretni, de nem tudok csak képmutató lenni. Szeretném már végre, ha szívből tudnék beszélni, cselekedni. Elmondtam, hogy békétlen vagyok Istennel. Sokszor szinte várom, hogy eltiporjon. Ilyenkor persze félek a haláltól.

A végén aztán oda jutottunk, hogy az életemből a teljes átadás hiányzik. Azért nincs erőm, azért nincs öröm az életemben. Most két út áll előttem. Vagy átadom magam teljesen Istennek. Vagy maradok a régi bizonytalanságban. Kérte, hogy imádkozzunk. De én mondtam, hogy még ne. Mert ha én most itt ő vele elmondom Istennek, hogy ezentúl csak Neki élek, Őt szolgálom, vajon igazat mondok-e? Ezt meg kell harcolnom magamban. És végiggondoltam az eshetőséget. Tényleg köt-e engem valami a földhöz, a régi életemhez? Igen! Mennyi mindentől megfoszt engem az istenhit. Nem választhatok kedvemre való élettársat. Tervezgetek, hogy mi leszek, de ha hiszek, nem lehetek tolmács, pedig szeretnék. Mások csalhatnak, hogy nem veszi észre senki, de én nem tehetem. Nem lehetek „nagyfiú”. Senki előtt nem fitogtathatom magamat, tehetségemet, ami nincs, vagy ha van is, Isten ajándéka. Nem gyümölcsöztetethetem kedvemre, stb.

De hát mit érnek ezek nekem? Maradjak a régiben és akkor éljek a bizonytalanságban? Rágódjam hiába a sorsom felett? Se ide, se oda nem tartozom. Onnan a világ vádol, innen én magamat, mert nem tudok se ide, se oda dönteni. Egész életemet, vagy ki tudja mennyit belőle, eltékozolttá, örömtelenné, boldogtalanná, kétségessé tegyem? És a végén úgyis össze kell törnöm. Hiszen ígéret van rá.

Nem ez nem mehet így tovább! Nem lehet csak ebben vagy abban átadni magam. Egész életemet kéri az Úr. Ha átadom élek. Örökké élek, és örömöm lesz már a földön is. Nem leszek mindig búskomor, hideg, ingerlékeny, hanem az Ő békessége száll rám. Csak adjam át magam.

Leborultunk [T. bácsival] és közösen kértük az Urat, hogy szabadítson meg engem. Kértem, hogy fogadja el bűnös életemet. Mentem, mint a tékozló fiú. Íme, mindent eltékozoltam. S ha a földi atya megbocsát, mennyivel inkább a mennyei Atya. Jézus meghalt értem. A bűnösökért halt meg. A vére eltörli minden vétkemet. Tudom, hogy nem leszek egyedül megharcolni a majd ezután napfényre kerülő problémákat sem.

Most a levelem szombaton folytatom. Mint írtam nem most fogadott el engem az Úr, hiszen ez már eleve elrendelt dolog, hanem most adtam át magam neki feltétel nélkül. Hogy mit fog rám bízni, nem tudom. Amit neki tetszik, amire alkalmas vagyok vagy leszek. De hiszek. S ez a hitem igazságul tulajdoníttatik nekem is, mint Ábrahámnak.

Ez az ige akadt legelőször előmbe: Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözölsz. Visszhangzik bennem az ige szava. Hálát adok az Istennek, hogy megmentett engem. Hála legyen az Úr Jézusnak, aki halálával életet és kegyelmet szerzett a számomra! […]

Dátum, aláírás.

Aki ehhez a fiúhoz hasonló nyomorúságban van, még ma jöhet az Úrhoz, és leteheti Nála. Nem kell átvinni és cipelni 2023-ban is! Adja át az Úr Jézusnak az életét egészen, feltétel nélkül!